2014-ben az egész tavasz nagyon hűvös volt. Alig sütött a nap, esett az eső még júniusban is. Én pedig napelemes nyári gyerek vagyok. Júliusra ki voltam éhezve a melegre a napra amikor egy barátunk július 19-én invitált minket egy motorcsónakos túrára a Római parttól Szentendrére. Elsőre igent mondtam hisz ez volt az első hétvégi napos szabad napunk. Nem úszni indultunk de mindenkin volt fürdőruha, hogy végre érheti a bőrünket a nap. A két lánnyal egyedül mentem, akkori férjem azt mondta inkább dolgozik. A baráti házaspár pedig a fiával így 3 felnőtt 3 gyerek, sebaj. Sosem utaztam még előtte a Dunán motorcsónakkal. elindultunk de nem sokkal később hirtelen ötlettől vezérelve a kormányosunk azt mondta mutat egy szuper kis helyet, kikötünk az egyfás szigetnél. Fürdőző emberek lebegtek a vizen, a gyerekek a saras parton mohaszerű gusztustalan zöld izével játszottak. Isteni volt, tényleg mindenkinek fülig ért a szája a boldogságtól. A csónakban is, ott a parton is készítettem néhány képet mert persze a kamera rámnőtt. A kormányosunk a homokpad egyik oldalán lebegett a vizen a gyerekek a homokpad másik oldalán játszottak. Tiszta idill, csodafelhőcskék, nap, víz.
Míg egyszercsak 2 váratlan lépéssel a kisfiúknak nem ért le a lába és a nagyobbik lányom kapta el a sodrásban és kiabált nekünk segítségért. 3 méterre sem álltunk nem éreztünk veszélyt . Ekkor az én lányom is a kisfiú felé lépett és őt is elvitte a sodrás. Egyikőjük sem tudott biztonságosan sodrásban úszni. Első pillanatra még úgy éreztem könnyedén visszaterelem a gyerekeket félkézzel a kamerát a víz felett tartva. Hát nem.
Kiabálás apukának segítségért. Már az én lábam sem ért le, bennem kapaszkodik egy csajszi de sodrással szemben 2-3 méterre a parttól nem bírtam visszaúszni egy gyerekkel a hátamon, kamerával a nyakamban. Kamerát átadtam apukának aki mégis megúsztatta de nem bántam mert láttam másképp nem tud a 2 gyerekkel partra érni. Végre a kisfiú és a nagyobbik lányom a parton. Majust a kisebbik lányomat a hátamra vettem nem éreztem még bajt. 6 éves volt és nem tudott úszni még csak evickélt. Éreztem nem tudok visszaúszni arra partra, hagytam hogy a víz vigyen minket s egy másik partrész fele vettem az irányt. De a megrémült lányom a nyakamban kapaszkodott szorított és kiabált „Anya meg fogunk halni? ” de nem tudtam válaszolni… csak az úszásra a víz tetején maradásra a dunai víz kiköpésére koncentráltam. Lehámoztam a kis kezét a nyakamról ás a vállaimra tettem. Úgy úsztam, hogy ő nehogy becsússzon, de úgy éreztem a Duna közepére sodor minket a víz, egyszerűen nem közeledtünk a parthoz. Nem tudtam megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, mert a víz csak ment és ment a torkomba. A motorcsónakot nem láttuk, csak utólag mesélték hogy meijedtek olyan gyorsan vitt minket a víz, Visszaszaladtak a csónakhoz de annak a homokba befúródott a lapátja és nem indult.
Integettek segítségért de azok nem indultak meg felénk. A motor még mindig nem indult. Integettek a másik oldalra de semmi.
Ebből én nem érzékeltem semmit csak úsztam, úsztam. Próbáltam közelíteni a partot de nem ment és közben közeledett egy híd.
Próbáltam erőt gyűjteni abból, hogy rendes melltempóban a fejemet a vízbe teszem s akkor erőből tudok úszni. Évekig úsztam persze fiatal voltam de rendesen megtanítottak úszni. Majd nyaranta a saját kedvemért naponta 2km-t úsztam csak úgy. Úgy gondoltam ha valakinek egyébként nekem van vízbiztonságom. ..
De most se a kezem se a lábtempómba nem tudtam igazi erőt rakni a kapaszkodó kezektől s lábaktól. A hátamat pedig feszítettem, hogy a víz tetején maradjunk nehogy lecsússzon rólam a csajszi.
Amikor a vízbe tettem a fejem látomásaim lettek. Arcfoltokat láttam. Nem volt ijesztő, inkább azt éreztem van segítség semmi baj. Lelkeket éreztem magam körül. . .csak tempóztam és tempóztam. nem tudom meddig.
A következő emlékem, hogy nem tudom kinyitni a szemem és artikuláltalanul hörgők azt kérdezve jól van e a lányom, majd egy mentős, infúzió, kórház.
3 napig nem tudtam megmozdulni az izomfájdalomtól, a hasmenéstől és gyomorfájdalomtól, és az iszonyatos rémálmoktól, éjszakai pánikrohamoktól.
1 hónap múlva találtam meg a net segítségével „Megmentő Zoltánunkat ” Aki elmesélte hogyan indultak el végül a Duna másik oldaláról felénk, egy alvó gyerekkel a csónakban, mert értetlenül álltak a nem segítő vizen közlekedőkhöz. Érezte, hogy lépnie kell.
Ezt a részt ő mesélte: Amikor leemelték Maját a hátamról és a csónakba tették én elmerültem a vízben. Nem úsztam tovább, nem mozdultam, merültem, nagyon gyorsan. Két férfi volt a hajóban, az egyikük ettől az infótól lefagyott, Zoltán pedig azonnal a vízbe ugrott mert úgy érezte még egy másodperc és nem is fog látni olyan gyorsan merülök és a víz tetejére tolt. 2 jóerőben lévő férfi alig tudta a magatehetetlen testet kiemelni a vízből. Nem csapkodotam de nem is kapaszkodtam. Se kép, se hang.
Amikor utólag találkoztunk s meglátta a fizimiskámat, a magam 48 kilóját, azt mondta sokkal magasabbnak és súlyosabbnak gondolt.
1 év kellett míg kidolgoztam magamból az esetet. Majusnak gyorsabban ment Hál Isten. Az addig kedvenc vízcsobogás hang, ami a csapból folyó, víz vagy a vízpart hangja iszonyatos szorongást indított el. A víz látványa, amit addig szerettem , most borzasztó stresszfaktor lett.
1 év kellett mire eltünt az az érzés a gyomromból, mintha hát dárdát döfnének belém és a torkomat összeszorítanák közben.
Amikor dugóba ragadtunk a Lánc-hídon ezidő alatt egyszer azt hittem idegösszeomlást kapok olyan szorongás jött rám.
Azt a nyomasztó érzést hogy nem tudok segíteni a lányomnak jobban, hogy nem nyújtok neki biztonságot, mert folyamatosan kiabált ” Anya meg fogunk halni? ” és én nem tudok válaszolni. Ez az érzés sokáig bentragadt, hogy nem vagyok felelősségteljes.
kidolgoztam, kidolgoztuk elmúlt. ITT MARADHATTUNK!
Ma már ugyan úgy nyugalmat, erőt ad a víz látványa de tudom A VÍZ AZ ÚR.
Minden évben Hálás vagyok Megmentő Zoltánnak, hogy elindult felénk és azonnal cselekedett az életünkért vészhelyzetben!
Köszönöm Zoltán, köszönöm Élet, köszönöm Angyalok!
